2017. március 25., szombat

Soha nem halsz meg - NeverDead teszt


Egy végtagjaira szakadó élőhalott főhős, aki szembeszáll a démoni invázióval - akár jól is hangozhatna, bár, ha eggyel továbbgondolja az ember az alapokat szolgáltató kiinduló ötletet, már rájöhet, hogy ebből sok minden kisülhet, de jó semmiképpen sem.
A fejlesztők pedig nem gondolták eggyel tovább az alapötletet, hanem rögvest lecsaptak erre az egyedi elgondolásra, miszerint élőhalott főhősünknek, Bryce-nak nincs életereje, minek következtében nincs is mit kijelezni a HUD-on, hanem azt őt ért sérüléseket a végtagjai fokozatos lepotyogtatásával tükrözi. Igen ám, csak a baj ott kezdődik, hogy egészen a fejvesztésig zajlik a folyamat, amikor is vagy a koponya görgetésével kell összegyűjtögetni az elszórt alkatrészeket, vagy pedig megvárni, míg az újraéledő mérce megteltével, egy gombnyomásra összeáll karakterünk, ebben a roppant veszedelmes, de még inkább idegesítő világban.
Mert ugye az ellenfelek nem fogják azt tétlenül hagyni, hogy Bryce csak úgy visszatérjen közéjük, éppen ezért jobbra-balra fogják rugdosni a leszakadt fejet, tíz métereket pattanva el a leglehetetlenebb irányokba és helyekre, de ezt még alaposan megbolondítják azon környezeti tényezők, mint a hídon közlekedő taxik, melyek pont akkor érkeznek mire sikerül összehalásznia a játékosnak a foszladozó komponenseket, vagy épp megtelt mércéje az újjáéledéshez, lehetőséget kínálva arra, hogy egymásután tízszer is eljátszhassa ezt a folyamatot.
Na, itt vérzik el a játék, azaz rögvest azon alapgondolaton, melyet annyira kreatívnak és egyedinek gondoltak, hogy e köré építették fel a játékot. Egyedinek egyedi, mert feltételezem mindenki más, akinek eszébe ötlött a koncepció, az eljutott az ötleten túli első lépéshez, ami még közel sem komplex, de már gondolatmenetnek nevezhető, és ez rögvest megszülte a véleményt, miszerint ez marhaság. Úgy is van.
Szemet lehetne hunyni felette? Nem igazán, mert valóban a játék szerves részét képezi, hisz egy külső nézetes akcióról van szó, ahol tömegesen özönlenek a cifrábbnál cifrább küllemű démonok, igen agresszív tulajdonságokkal, ami végett egy erőteljes harapás révén is képes Bryce elemeire hullani. Az agresszión felül azért van még két tulajdonságuk is ezeknek a lényeknek, egyfelől mindegyik típusnak megvan a maga praktikája, amit alkalmaz támadásként, és elpusztításukra szintén van egy gyenge pontjuk, másfelől roppant röhejesen hat mindegyik külleme, de utóbbi demonstrálására elegendő csupán a szteroidos kanárit megemlítenem, mint a játék egyik főgonosza.
Mivel nem elegendő ennyi irritációs faktor, hogy a főhős állandó fejetlenséggel küzd, további kellemetlen tényezők is befigyelnek, mint a rettenetesen bénán irányítható és soha nem kellő szögben álló, de állandóan rángatózó kamera, vagy éppen az analóg karra helyezett kardforgatás, amit már végképp nem tudtam feldolgozni, mert a korábbiakban már találkoztam ezzel a megoldással a Too Humannél, de ott sem működött, bár mégis jobban, mint ebben a játékban.
A játékmenet tényleg annyiban jellemezhető, hogy megyünk és kardélre, vagy éppen ólomvégre hányunk mindenkit, ugyanis Bryce egyszerre két lőfegyvert is el tud cipelni kezében, pisztolytól kezdve, gépfegyveren és karabélyon át a gránátvetőig bezárólag, csak a célzás már megint egy pontatlan része a játéknak. Egyedüli dolog, amit értékelni tudtam igazán, azok az apró útvonal keresgélések, vagy a főellenfelek trükkös elpusztításai, ahol többször alkalmazni kell a fej letépés technikáját, hogy Bryce ezen része szabadon közlekedve jusson el elzárt területekre, és ott éledjen újjá teljes alakjában, vagy éppen a bossok ellen válik hatásossá egy fejbedobás, fejjel. Apró csekélységek csupán, semmi megerőltető, de még inkább leértékelte volna a játékot, ha az iparosok kihagyják ezt a ziccert, pláne olyan pihent agyú kapcsolókkal, melyekhez az áramot Bryce testében kell eljuttatni a gombhoz, igen ám de az áramforrás többnyire két méterrel arrébb található, mégis úgy gondolták ez feladvány lesz a javából.
Főhősünk mozgási repertoárja is roppant szegényes, mellette pedig olyannyira lomhán mozog és ugrik, hogy bizton nem a testnevelési főiskoláról került ki, de még csak előzetes képzést sem kapott démonirtás tekintetében, és sajnos a szörnyekből nyerhető tapasztalati pontokkal sem lehet sokat javítani ezen, hisz a pontokból megvásárolt képességek csupán korlátozott számban rendelhetőek a karakterhez, olyan pitiáner fogásokkal bővítve harcművészetét, mint a nagyobb ugrás, némileg gyorsabb, de továbbra is lassú mozgás, pontosabb célzás, erősebb kardsuhintás, melyekkel igyekszik majd a játékos elkendőzni Bryce fogyatékosságait, aki annak ellenére, hogy halhatatlan, mégsem az, mert minden egyes összecsapásnál több fej elnyelő szörny is van, melyek, ha beszippantják Bryce búráját, egy minijáték keretén belül hozhatjuk még vissza onnan, ám ez minden elnyelés során nehezedik, amíg végül el nem bukjuk. Így csak közel halhatatlan, de ettől még fennállhatna az, hogy nagyon nehéz meghalni a játékban, csakhogy a számtalan idegtépő hiba miatt, számtalanszor le fogjuk játszani ezt a minijátékot.
A történet. Ez a kedvenc részem a játékban, mert nincs. Rendben leegyszerűsítettem a dolgot, de lényegében ez a dajkamese, amit óvodások szoktak költeni kreatív foglalkozáson, nem nevezhető történetnek, úgy ahogy a karakterek is hozzák a sablon figurákat, oly mértékben, hogy ha hirtelen eltűnnének a „sztoriból”, észre sem venné az ember. Egyedüli jópofaság a két idősíkon haladó szál, mely múltbeli vonalán, először csak pislogni fog a játékos, hogy mit is akar jelenteni az in medias res rendezés, aztán egyre inkább gyanút fog az ember, hogy valami mégis ki fog sülni belőle, de akkorra már rég tudvalevő, hogy miről van szó, éppen ezért továbbra is hidegen hagyja. A jelenkori vonal pedig egyenesen botrányos, de minimum kínos.
A Rebellionnek sikerült a cseresznyét is felrakni a tortára nyomott habra, mert a prezentáció erősen kopottas, rondának nem nevezném… csak csúf. Majdnem ugyanaz, tehát még nézni sem jó a játékot, nemhogy még játszani is vele, de, hogy az idegesítő dolgok listájára érjek, megemlítem mindjárt a gagyi szinkront is, ami mellett a fapados muzsikák már-már képesek kellemesen hatni időnként. Szeretem én a B kategóriás játékokat, sokan szeretik a B kategóriás játékokat, néha még jobban el lehet velük szórakozni, mint egyes AAA címekkel, de ez nem B kategória, hanem egy ízig-vérig olcsó (hm, tényleg olcsó is volt, nem értettem miért örültek annyira az üzletben, hogy ezt a játékot is elviszem) gagyi játék. Az a 8 órányi tartalom, amit kínál, pedig egy örökkévalóságnak tűnt, de a mazochisták további próbák elé állíthatják türelmüket a multis opciókban, melyek már tényleg az említésen kívül mást nem érdemelnek.
Ha valakit meg akartok büntetni, vagy fel akartok bosszantani, vagy azt akarjátok, hogy többet ne álljon szóba veletek, akkor ezt a játékot vegyétek meg neki, csak ha odaadtátok, fussatok el, nehogy a kontroller titeket találjon el a TV helyett.

3 pont

Műfaj: külső nézetes akció (hack and slash)
Megjelenés: 2012. (Xbox 360, PlayStation 3)
Fejlesztő: Rebellion Developments
Kiadó: Konami
Zerko  
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése