2013. július 5., péntek

Keleti front - Call of Duty: World at War teszt


Amennyiben úgy gondoltad, hogy a CoD második világháborús vonala kifulladt a harmadik rész gyenge erőlködése után, akkor alaposat tévedtél két tekintetben is. Egyrészt folytatódnak a csatározások az emberiség legnagyobb háborújának éveiben, másfelől pedig a kifulladás csupán időszakos tetszhalál volt, hogy hamvaiból felemelkedve ismét a magasba kapaszkodjon a széria.
 
A Medal of Honorhoz hasonlóan, a CoD is a keleti harcszíntérhez nyúl, amikor már szinte minden lehetséges komolyabb ütközetet felvonultatott, ám ellentétben rég elhunyt és mélyen gyászolt tásával, egybeforrasztja a Berlinért és a japán területekért folytatott vértengerben úszó ütközeteket. A 15 küldetést felvonultató kampányt, két közlegény, az amerikai Miller és az orosz Petrenko szemszögéből játszhatjuk végig, ahol egyikükkel a Távol-keleti hadszíntéren bizonyíthatjuk rátermettségünket a japánokkal szemben, míg a másikkal a keleti fronton verhetjük vissza a megszálló német csapatokat és nyomulhatunk be egészen Berlin szívébe, a Reichstaghoz, hogy kupolájának csúcsára tűzzük ki a vörös csillagos zászlót.
 
Vitathatatlan, hogy a sorozat legerősebb darabja a második epizód, a Big Red One volt, melyen a World at War nem csekély mértékben képes túltenni változatos környezeteivel, brutálisan akció dús jeleneteivel, szép látványvilágával, a felvonultatott arzenállal, a rendelkezésre álló és a nehezebb szinteken nélkülözhetetlen eszköztárával, de elsősorban változatos küldetéseivel. Egyik pillanatban a dzsungel mélyére nyomulva osonunk a fűben rejtőző japán katonákat felkutatva, míg a másikban a hólepte orosz városokban nyomulunk háztól házig, majd pedig Berlinben végezzük ugyanezt, de előtte japán palotát rohamozunk, és a több száz éves romok közt vívunk fedezékharcot, ami mellett már csak a lövészárkok kegyetlen tűzpárbajai élvezetesebbek. Mindezeket már csúcsra pörgeti a helyenként felbukkanó tankos és repülős küldetések, melyekbe bepattanva, lehengerlő élményt nyújtó pusztításban lehet részünk, de nem elhanyagolható a nehéz gépfegyveres, robbantó, mesterlövész és lángszórós, folytonosan váltakozó szerepkörünk sem.
Mint jól látható nem csak a helyszínek, de a ránk osztott szerepek is kiemelkedő változást mutatnak, csak úgy, mint a bevételre váró lövészárkok, bunkerek, városok, melyek mind kiváló pályatervezéssel vannak ellátva, messze túlmutatva a második rész zsenialitásán. Igen kellemes fűszerezést jelent a színes fegyver arzenál, ahol kedvünkre válogathatunk az amerikai, német illetve japán karabélyok, gépfegyverek, nehézgépfegyverek, mesterlövészpuskák, rakétavetők és pisztolyok között, melyek mellé nem elhanyagolandó robbanóanyag készletek társulnak, gránátok, molotov koktélok és füstgránátok formájában, mely utóbbi komoly taktikai elemet képez bizonyos helyzeteknél. Persze ezúttal sem maradhattak ki a bunkerekben fellelhető nehézfegyverzetek, amikkel alaposan megtizedelhetjük ellenfeleink sorait, a helyenként segítségül hívható légi támogatás mellett.
Ami erős hangulati faktorként szerepel, az az hogy komoly hangvitelben meséli el a történéseket, eredeti felvételeket bevágva az átvezető filmekbe, valamint a játék közben is igyekszik a háború nyers brutalitását kidomborítani, nem kevés erőszakos, ám igenis reális jelenetet ültetve a játékba. A látvány terén semmi kiemelkedőt nem képes produkálni, viszont egy rossz szó nem érheti és leteszi a kötelezőt az asztalra, bár mindenki érzi a szokott módon, hogy lehetne egy fokkal erősebb a prezentáció terén. Ami viszont meglepően kiemelkedő teljesítményt képes elérni, az a hol szimfonikus nagyzenekarok műveit, hol metál stílust, hol pedig a kettő ötvözetét képező zenei aláfestés, mely bitang erősen nyomja fel az ütközetek élményeit. A játékba tökéletesen simuló történet, szintén színvonalas narratívát nyert, Gary Oldman és Kiefer Sutherland munkájának köszönhetően.
A 15 küldetés mindössze 7 óra játékidőt képes biztosítani, ami a játék intenzitása végett tovább nem nyújtható, hisz ellaposodást ébresztene az emberben. A játék végig vitelekor viszont megnyílik egy extra mód, a Nacht der Untoten, amiben egy elhagyatott, romos épületben kell a hullámokban támadó náci zombikat aprítanunk pénzösszegek fejében, melyből értékes készleteket, további fegyvereket és szobákat nyithatunk meg. Annyira kézenfekvő, mégis zseniális ötlet a hetvenes évek filmjeit idéző, náci élőholtakra építeni egy játékmódot, mely végtelennyi időtöltést hordoz magában a remek kivitelezésnek köszönhetően, ahol a barikádok mögül igyekszünk az éj sötétjében túlélni a következő rohamot. 
Természetesen ne feledkezzünk el az általam mindig megemlített nehezebb szintekről sem, hisz a veterán nehézség, képes a triplájára nyújtani a normál szint játékidejét, megnyitva számunkra egy teljesen új élményt, ahol minden egyes vércsepp komoly értékkel rendelkezik, legyen szó a sajátunkról, vagy az ellenfeléről. Ezeken felül az achievementek között lelhetünk fel különféle érdekes feladatokat, vagy vethetjük bele magunka a kevésbé érdekfeszítő halálkártyák gyűjtögetésébe, és persze ott van az elhanyagolhatatlan multi lehetőség, akár netes, akár offline társunkkal coop módban játszani a küldetéseket, vagy a rendelkezésre álló térképeken deathmatch, team deathmatch, zászlófoglaló, vagy a védekező-támadó felállás több változatát játszani.
Itt az ideje, hogy némi szót ejtsünk a negatívumokról is, melyekből szerencsére igen csekély van jelen, mivel tényleg egy majdhogynem tökéletes játékkal állunk szemben, mely minden korábbiaknál intenzívebben képes átadni a második nagy háború virtuális élményét. Személy szerint hiányoltam a kurszki tankcsatát, ami egy óriási ziccer, mivel ezt az egy küldetést még bőven el lehetett volna helyezni mindenféle nyújtás érzet nélkül, és komoly potenciál rejlett volna benne. 
A rendkívüli élménnyel rendelkező veterán szinten, a gépi társak jelentős segítséget képesek nyújtani, ám mégis több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak. Rendszeres, hogy a japánok minden gond nélkül futnak át, akár hármójuk között is, hogy minket a fedezékek mögül elkapva, bajonett végre állítsanak. Még inkább irritáló, hogy amíg az ellenfelek támadásainál elsőbbséget élvezünk, társainknál nem, és meglévő fedezékeink mögül képesek minket kilökni, csakhogy nekik védve legyen a hátsó felük, de legalább ennyiszer jelentenek akadályt a precíz, távoli célzásoknál, a képbe lógó végtagjaikkal. Eme apró fekélyt leszámítva a mesterséges intelligencián, az ellenfelek tökéletes összhangban képesek együttműködni, hogy folytonos meglepetésekkel szolgálva rontsanak életünkre, folytonosan keresik a számukra kedvező pozíciót és indítanak rohamot elkeseredett pillanataikban, aminek köszönhetően alaposan képesek megizzasztani a játékost. Társaink teljesítménye nem marad alul az ellenfelekkel szemben és akár egy humán játékossal is felérnek időnként a precíz, életmentő lövéseikkel. Kellőképpen kiismerve a játékot, hamar rájövünk, hogy a megfelelő taktikai lépések megtételekor, még a piszkos munkára is kaphatóak.
A pontozást illetően vacilláltam egy ideig, majd feltettem magamnak a kérdést, hogy játszottam-e valaha ennél jobb második világháborús FPS-sel. A válasz csuklóból nemleges volt, ami azt jelenti, hogy a World at War, minden korábbi epizódón és konkurensein is messze túltesz. Minden elem a tökélyre csiszolva áll rendelkezésre, hogy intenzív élmény fürdőben merítkezzen meg a játékos és csupán apró, elenyésző, helyenként frusztráló hibák bukkannak fel, melyek nem vethetnek árnyékot rá.

10 pont

Műfaj: belsőnézetes akció (FPS) 
Megjelenés éve: 2008. (Xbox360, PS3, PC) 
Fejlesztő: Treyarch
Kiadó: Activision

Zerko






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése