2013. november 23., szombat

(Tengeri) patkány - Rise of Venice teszt


Hajós kereskedelem a középkori Itáliából kiindulva, meghódítva a Földközi-tenger vidékét vesztegetésekkel, hogy egyre terebélyesedő skálán mozgó árukészleteinket elpasszoljuk az arra rászorulóknak, kizsigerelve belőlük az utolsó aranyat is, melyet a szenátus szimpátiájának növelésére fordítunk, hogy minél magasabb szintre kapaszkodjunk a ranglétrán. Nem, ez nem A velencei kalmár, ez egy léket kapott játék.
Amikor olyan játékokkal találkozok, amik egyértelműen innen-onnan, de mindenképp jogosan sikeres játékoktól összelopkodott elemekből épül fel, viszont azok kivitelezése már merénylet szintjén fantáziátlanok és oly mértékben csapnivalóak, hogy a nagyok mellett röhejesen hatnak, minduntalan felmerül bennem a kérdés, hogy ezt mégis hogy gondolták a készítők. 



A Rise of Venice -szel eltöltött idő alatt, ez a szokott gyakoriságnál jóval sűrűbben, úgy másfél percenként ötlött fel bennem, de választ hosszas órák elteltével sem találtam, csak meredtem tovább üveges tekintetekkel a képernyőre, fej vakargatva.
Nem tudom, hol kezdődik a probléma. Ott, hogy az „alkotók” nem veszik észre, hogy mégis mit művelnek és abból milyen mértékű silányság keletkezik, vagy ott, hogy van, aki felkarolja e projekteket és profitot lát bennük. Az, hogy esetleg szórakoztatna valakit a termék, szerintem nem szerepel a szempontok között, bár ennek függvénye lehetne az eladási mutató és a termelt bevétel, csak a pénz világában bizonyos elemek elvesznek a szempontok között, főleg egy közgazdásznál, aki minden tekintetben csak számokban képes gondolkodni és józan ítélőképességét rég elveszítette. Ilyenek márpedig akadnak bőven a játékiparban, hogy lehetőséget nyújtsanak vegetáló projektek számára. Végül is, ez mindegy, a végeredményen nem változtat és a Rise of Venice fel van telepítve gépemre és nem kevés időt eltöltöttem azzal, hogy ízekre szedjem. Igen, ízekre, ami akkor merül fel bennem, ha egy játék töményen untat, bár tesztalanyom ennyivel nem érte be és még magas fokú frusztrációval is megajándékozott.
A játék elindításakor egy kellemes, ám annál puritánabb lehetőségeket kínáló menü fogadott, ahol az egyjátékos kampány (igazából minden ilyen szót idézőjelbe kellene tennem, mert a Rise of Venice kigúnyolja ezen játék fogalmakat) mellett pontozásra játszhatunk térképen, akár egy másik játékossal szemben is (ha találunk még egy félnótást, aki pénzt adott ki a játékért). Nem kérdéses, hogy a kampányra böktem első körben, mire beúszott egy, az olyan alacsony költségvetésű játékokra jellemző átvezető film, ami takarékoskodásképp csupán minimális animációt tartalmazó rajzokból áll. Rá se hederítettem (ezek mind utólagosan merülnek fel bennem problémaként, amikor rájövök, mekkora hulladékkal állok szemben), lapozzunk, amire megjelent a játék kezdő képernyője Velence kikötőjével és a szélesen elterülő Földközi-tengerrel. Akik rendszeresen olvassák tesztjeimet, tisztában vannak vele, hogy nálam a grafika az utolsó szempontok között szerepel, ám nem mehetek el amellett, hogy a prezentáció jelesen vizsgázott…a pórias kategóriában. Velence törpe falva 4-5 épületével röhejesen néz ki és ez ráadásul a nagyobb városok közé tartozik, de ami még nevetségesebbé teszi, hogy a későbbiekben bármit építünk, az összképen ez nem mutatkozik meg. Egyedül a tenger megjelenítésére mondhatom, hogy pofás, valamint a világtérkép, amint kizoomolunk belőle, de ezek is mérföldekre vannak leragadva napjainktól. Az audio tartalom terén valamivel botrányosabb a helyzet, mivel mindössze egyetlen rövid aláfestő zene van, az is az irritálóbb fajtából, míg a szinkronok a menük megnyitásával hallhatóak egy, szintén állandó mondatban, és ennél bővebben csak a narrátor képes kommunikálni irányunkba.
A menüt megpillantva, első pillanatban régi kedvencem, az 1994-es Lords of the Realm ugrott be, ami önmagában nem lett volna baj, mert szeretem a retro küllemű designt, csakhogy itt egy rendszertelenül összetákolt kezelőfelülettel találjuk szemben magunkat, amibe az eligazodás csak annyira bonyolult a sok felesleges információ és kihasználatlan opciók végett, hogy két órába is bele tellett, mire elsajátítottam, a rendszeres stratégiai és menedzsment játékok mellett. Apropó, ezen még jó pár lapáttal dob, hogy a játék nem rendelkezik tutoriallal, egyszóval egy jó darabig mindent próbaszerencse alapon fogunk nyomkodni, mivel az ikonok és elnevezésük nem kézenfekvőek, sem pedig a műveletek végrehajtása.
Ennek meglétével, nem sokkal gazdagodunk, mivel bármerre is kattintunk, mindenhol primitív, tényleg a kilencvenes évek közepét idéző ablakokat nyitunk meg, ahol minden képpel van illusztrálva, mellette számadatokkal, de üsse kavics, lenne még egy hangulata, ha a játékmenet szolgálna némi élménnyel, ám itt tömény, az érfelvágásig fajuló unalomra és a hajtépésre erősen motiváló frusztrációra számíthatunk. Az előttünk elterülő térképen, mely Itáliát, a Balkán félszigetet, a Közel-keletet és Észak-Afrikát tartalmazza, elszórtan lelhetünk fel városokat, melyeket sorra kell hajózunk, hogy a 22 történelmi (!!!) árucikket tartalmazó listán böngészve felvásároljuk azt, ami olcsó, majd eladjuk ott, ahol drága. A játék 95% -át teszi ki az a szemfolyatós böngészés, a maradék részben pedig a Space gombra tenyerelve tekerjük az időt, hogy hajónk minél sebesebben érjen a soron következő kikötőbe, vagy az olyan városokat látogatjuk meg, ahol rendelkezünk építési jogokkal és termelő struktúráinkat fejlesztjük, hogy a saját termelés révén olcsóbban jussunk az árucikkekhez, vagy pedig ellátogatunk a szenátusba, hogy előléptetésünket megszavaztassuk.
Ez utóbbi úgy lehetséges, hogy elérjük a szükséges kereskedői tapasztalati pontot, majd elhajókázunk Velencébe és lefizetve a választóbizottságot, elnyerjük szimpátiájukat, majd szavazásra terjesztjük előléptetésünket. A tapasztalati csík feltöltése elsőre nem olyan egyszerű, mivel a napok teltével, ha nem értékesítünk termékeket, folytonosan apadni kezd, ám ezt a roppant primitív (ennél lejjebb már nem is lehetne) értékesítési rendszert amint kiismerjük (amiben inkább az idióta menük és az idegesítően pontatlan csúszka húzogatása jelent akadályt), szárnyalni fog karrierünk és sorra nyitva meg az újabb termékeket, jelentős vagyonra, valamint rangra teszünk szert, kihívásoktól mentesen. A szenátus befolyásolható küldetések teljesítésével is, melyekre a városházán is bukkanhatunk minden városban, ám ezek nem állnak többől, mint, hogy egy adott árucikket szerezzünk be időre a város számára. További opció, hogy ügyeskedésekkel elhelyezhetjük családtagjainkat a választótestületben, akik váltig támogatni fognak bennünket.
Ez még érdekesen is hangozhat, ám senkit ne tévesszen meg, roppant egyszerű, primitív opciók ezek, amiket az unalomig fogunk nyomogatni, mert a legapróbb csavart vagy kihívást sem tartalmazza a játék, és ezzel elérkeztem a fő problémához. Az unalom igazi alapját a céltalanság szolgáltatja. Hiába tárnak elénk kampány feladatokat, roppant repetitívek és nem állnak többől, mint a fent leírt dolgokból, majd a mellékküldetések ezt az ismétlődést viszik tovább. Üdítő kivételt képeznek a kincskereső térképek és a kalózhajók felbukkanásai idővel, ugyanis ez utóbbi végett kénytelenek vagyunk legénységünket és flottáinkat felfegyverezni, majd szemben találva magunkat a kalózok hadaival, megküzdeni velük, ami egy pillanatig sem kíván kiugrani a játék színvonalából. Tetszés szerinti makett hajónk felett átvéve az irányítást, megszórhatjuk az ellenfelet, sőt el is foglalhatjuk hajóikat, ám ezt a területet is az érdektelenség tölti ki. Az egész fegyverkezésnek a menedzsmentje pedig nem több mint, hogy rákattintunk a fegyverek csúszkájára és a kellő darabszámot áthúzzuk az oldalunkra, feltéve, ha rendelkezünk elegendő pénzzel, legénységünk pedig csupán egy ikonképpel ellátott számban mutatkozik meg.
A játék vitathatatlan hibája a kihívás mentesség és céltalanság, amit csak tetéznek a fent felsorolt dolgok és valami hihetetlen mértékű érdektelenséget képes kiváltani az emberből, egy árva pillanatig sem éreztem úgy, hogy nekem bármit is csinálnom kellene ebben a játékban, rendkívül ügyetlen felépítése végett teljes mértékben hiányzik belőle a motiváció és élmény legapróbb csírája is. A történetet még nem is említettem, mert, hogy az is van, ami a főszereplő apjának halálával kezdődik, így lép képbe az ifjú titán, aki megörökli a családi hagyományként űzött foglalkozást és a hozzá dukáló 1, azaz egy darab hajót. Komoly sikereket futhattak be az ősök.
Természetesen van még pár egyéb opció, mint a hajóvásárlás, kereskedelmi jogok megvétele, több flotta felállítása, vagy a banki kölcsönök felvétele vagy éppen hitelezéssel való foglalatosság, templomi gyónás (!!!) vagy adakozás (ezek mindegyike egy-egy kattintásba kerül az ikonokra, tényleg tiszta ’90-es évek feeling), csak ezekre félek kitérni, mert valaki még többet gondol bele, mint ami. 



Az egész jól mutatott volna egy okostelefonon, mert az elgondolás és kivitelezés minden morzsája azon a szinten mozog, bár jobban belegondolva, ott is ugyanazt a monotonitást nyeri el az ember, csak esetleg könnyebben ugrik a villamos alá a hordozhatósága végett.
Ez a játék maga az istencsapás, melyhez hasonlóval csupán elvétve találkoztam. Depresszióval küzdő egyének messze kerüljék, mert az utolsó lökés lesz a halálba, de másoknak is ezt tanácsolom, hisz egy végtelenül unalmas, monoton, röhejes kivitelezésű és céltalan játékról van szó, amihez annyi stratégiai érzék kell, mint német páncélosokkal lerohanni a lengyel lovasságot. Inkább kotorjátok elő a polcról a Port Royale vagy az Anno 1404 játékokat. Ha a kilencvenes évek végén jelent volna meg, kifejezetten örülök neki, és mondom ezt úgy, hogy a stratégia és menedzsment a kedvenc műfajom.

És még ez a brigád akarja tető alá hozni a Port Royale harmadik részét...


2 pont

Műfaj: tengeri kereskedelmi menedzsment
Megjelenés éve: 2013. (PC)
Fejlesztő: Gaming Minds
Kiadó: Kalypso Media
Zerko


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése